Névtelen

IMPRESSZUM:
Az eseményt bemutató kiadvány borítóját Kiss Éva tervezte
Szöveg:
egy Fórum háttere
Kiss Sándor
A város képe...
Kiss Sándor, Molnár Béla
Design: Szûcs Tamás
(e-mail: sztta@btkstud.jpte.hu)
Fotók: Harnóczy Õrs, Koszits Attila, Körtvélyesi László, Szûcs Tamás, Tóth László

A város képe / képünk a városról . A város képe nem csak az évszakokkal változik. ... és nem csak az új épületekkel, a régiek újravakolásával, a foghíjak beépítésével, a járdák kõburkolatra cserélésével, a fa és virágültetésekkel, a mindent elborító reklámokkal, a Janus utcában burjánzó lakatokkal, és ... Képünk a városról, bár egyre ritkábban, az új köztéri szobrokkal is változik. Rétfalvi Sándor "Feszület"-e (1970) nélkül más lenne a Havi-hegy látványa, Makrisz Agamennon "Felszabadulási emlék"-e (1975) nélkül a Mecsek-oldal. A városkép, akár tetszik ez nekünk, akár nem, a spontaneitás és a tudatosság csalfa összjátékában változik és mi, ittlakók csak reménykedhetünk, hogy szebb és jobb lesz. Hosszú távon sajnos még a rossz, a csúnya is megszokódik. A jót, a szépet könnyen megszokja és megszereti az ember. Ezért is jó langyos májusi délutánokon a Sétatér felé nézve elmélázni a Kioszk teraszáról. Olybá tûnik ilyenkor, mintha ez a tér mindig is így állt volna. De csalóka a képzelet: a Dóm tér - Püspöki kert - Sétatér - Szt. István tér területegyüttes mai látképét meghatározó szobrok közül a legidõsebb sincs másfélszáz éves. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Tér egészét befolyásoló ókeresztény mauzóleum csak a 80-as évekre készült el, akkor talán hihetõ, hogy a Tér mai képe az elmúlt két-három évtized mûve. Éppen húsz évvel ezelõtt azonban a mûvészek/mûvészetek más módon is birtokba vették a teret: "Az 1978-as Pécsi Nyári Színház kiegészítõ rendezvénye volt a fiatal pécsi képzõmûvészek szabadtéri bemutatója. Textilesek, keramikusok, festõk, grafikusok és szobrászok, szám szerint tizenegyen, a legkülönfélébb anyagok felhasználásával valósították meg ötleteiket, plasztikai elképzeléseiket. Játékosan kedves, üde színfoltot jelentettek ezek a mûvek a sétányon, a környezõ gyepen, a Barbakán kertben, sõt magában a Barbakán belsejében. A járókelõk megfoghatták, megpörgethették, arrébb is vihették a mûveket, és akinek kedve támadt rá, akár bele is mászhatott a szoborba. Egyszóval az utcára kitett "szobrok" emberközelbe kerültek, megállították a járókelõket, és egyszersmind véleményalkotásra ösztönöztek. A mûvészek deheroizálták a mûvészetet (...). Tulajdonképpen mûhelymunkák voltak ezek, és nem az öröklétnek készültek. (...) A mûvek egyike-másika nem is készült tartós anyagból, de talán éppen ezért hatottak frissnek (...). A lényeget azonban valahol ott kell érzékelnünk, hogy gondolkodásra, véleményalkotásra, állásfoglalásra késztetett a mûvész, mûve vitát kezdeményezett, melyre ki-ki a maga módján próbált válaszolni." (Romváry Ferenc) Amikor kigondoltuk a Városkép-"akciót", ezt a ma már csak az emlékezetekben, leírásokban és képekben létezõ hagyományt is figyelembe vettük- nem is tehettünk másképp. A magunk számára azonban egy másfajta feladatot szabtunk: rábírni alkotókat arra, hogy lépjenek be a tér egy általuk választott szegletébe, és egyszeri gesztusukkal rajzolják át annak belénk rögzült mentális lenyomatát, rend és tér képét. Természetesen ötletünk szinonimájaként kezeltük azokat a terveket is, amelyek a tér belakásából, mûvészi elfoglalásából indultak ki. A Városkép-"akció" célkitûzésében kettõs törekvést fogalmaztunk meg: egyrészt kihívással fordulni az alkotók felé, képesek-e olyan erõs alkotást létrehozni, amely megváltoztatja a tér megszokott képét; másrészt szembesíteni a térben sétálókból kialakuló spontán közönséget is egy látszólag egyszerû dilemmával, mennyiben démiurgosza a tér szépségének a megszokás és mennyiben a tudatos alakítás. Az eseményt követõen, valamint az eltelt majdnem egy nemzedéknyi idõ után azt biztosan elmondhatjuk, hogy az éppen jelenlévõ alkotók elõdeik nyomába léptek, és kísérletet tettek a kövek repedéseibe, az épületek homlokzataiba számûzött idõ kiváltására. Az alkotások az örök nevében az elmúlóval randevúztak, és a maguk egyszerisége által adtak helyet az "itt és most" formálódónak, a végtelenül közeledõnek. Mindezek után mégis kísérthet bennünket egy kérdés: kaptunk-e, vagy találtunk-e valami velünkmaradót is? A válasz talán lehetne ez: élõ emlékeket egy élõvé tett városképrõl.